Ó, titkok titka: A földön ittlent, Belülről nézzen, Mindenki mindent, Szemet és szívet, És harcot és békét!- Áldja meg az Úr, Áldja meg az Úr, A belülről látók Fényességét. (Dsida Jenő) A fásult mindennapok kergetik egymást: elfut egy nap, aztán még egy és még egy… De meddig? Meddig kell még számolgatnom? Meddig kell még szélmalomharcot vívnom az idővel? Az én időm is véges, most mégis siettetem… Kegyetlen feladat a várakozás: lassulnak a napok, egyre csak nyúlnak – egészen a sötétség mélyéig. És lassan én is belefáradok… Meddig még, kérdem egy éberebb pillanatban, meddig tűrjem még a hétköznapok lélekromboló ürességét?! Egyre feszültebben várom a csodát; lássak végre, legyen végre ünnep! De mintha hályog lenne szemeimen: nyitva vannak, de csak foltokat látok, három apró elmosódott fénypontocskát valahol távol. És a világból körülöttem csak pillanatokat tudok megragadni. Egyre inkább erőt vesz rajtam a késztetés, hogy letépjem szemeimről a hályogot, hogy még egy gyertyát gyújtsak, hogy lássak. Vagy rohannék a három távolban táncoló fénypont felé, szemben az idővel, térrel, szemben a Mindenséggel. Hiszen ott lehet valahol, ott a távolban. Csak odáig kellene elérnem. De csak botorkálok a sötétben, keresek valamit vagy valakit, aki segíthetne. Botorkálok egyedül a sötétben, néha átesem valamin, néha belerúgok valakibe… Pedig tudom: ha lehajolnék, le, csak egy kicsit, akkor lehullana a szemeimet fogva tartó hályog, és mindent beragyogna a Fény. És akkor csak ő lesz velem… Atyám, légy velem a várakozás nehéz napjaiban, mikor a sötétben a világosság után kutatok. Ámen.

