A Szenttel való találkozás mindenek előtt az utálatot váltja ki. Emberi érzés, bizony a legőszintébb a Szenttel való találkozás pillanatában. Az Írás addig szép, és nem szent, amíg a szöveg szól, és nem a személyesen hozzánk beszélő Legszentebb hangját halljuk a szentek szentjéből. Az utálat, tisztesség ne essék szólván, kegyelemteljes érzés a Legszentebbel való szembesülésünkkor. Amíg az Írás szép, és nem szent, olvasói vagyunk a könyvek könyvének, de semmi esetre sem kerültünk beszélő viszonyba a magasságban lakozóval. Az általunk kivételesen szentnek tartott emberei Istennek halálra válnak, megsemmisülnek, leesnek, amikor eléri őket a személyesen nekik szóló Szó. Átjárja őket a veszedelme az isteni beszéd kétélű éles kardjának, amely elhatol a vesék és velők megoszlásáig. Nem bírják elviselni, mert Istent valóságosan benne látják lenni minden egyes szóban, mert valóságosan benne is van, korlátozás és fogyatkozás nélkül. A szent nem szép, sokkal inkább rettenetes. Ha pedig a gyöngeség képében mutatkozik meg, mint a Názáreti, akkor fokozhatatlanul nevetséges, sőt olyannyira megsemmisíthető, hogy meg is semmisítjük, ő pedig a szemünk láttára dicstelenül meg is semmisül. (Visky András)
“Isten mindenkit a cselekedetei szerint ítél meg. A tetteinkből tűnik ki, hogy milyen a jellemünk. Ezek mutatják meg, hogy valódi-e a hitünk. Nem elég hinnünk azt, hogy Jézus nem volt csaló, és hogy a Biblia vallása nem ravaszul kigondolt mese. Van olyan ember, aki elhiszi ugyan, hogy Jézus neve az egyetlen név, amely által üdvözülhet, de nem fogadja el Jézust hit által a maga személyes megváltójának. Nem elég elfogadni az igazságot, úgy mint egy elméletet. Nem elég hitvallást tenni Krisztusról, nem elég az, ha a nevünk a gyülekezet névsorában szerepel. “Aki az Ő parancsolatait megtartja, az Őbenne marad és Ő is abban. Abból ismerjük meg, hogy bennünk marad, abból a Lélekből, amelyet nékünk adott.” (1Ján 3,24) Ez a megtérés igazi bizonyítéka. Bármit valljunk is, az semmit sem ér, ha az igaz cselekedetek által nem teszünk bizonyságot Krisztusról. Az igazságnak bele kell ágyazódnia a szívünkbe, irányítania kell gondolatainkat, szabályoznia kell érzéseinket. Jellemünknek egészében az Úr törvényét kell visszatükröznie. Meg kell valósítanunk az Ige minden “jótáját” és “pontocskáját” a hétköznapi életünkben. Akik az isteni természet részeseivé lettek, azok összhangban élnek Isten igazságának mércéjével, a szent törvénnyel… Tény, hogy a saját erőnkből nem tudunk engedelmeskedni. Krisztus azonban eljött emberi testben és a maga tökéletes engedelmességével bebizonyította, hogy az istenivel egyesült emberi természet engedelmeskedni tud a törvény minden egyes előírásának.” (Krisztus példázatai, A menyegzői ruha c. fejezetből)
Éhezel a bűnbocsánatra? „Ember, megbocsáttattak néked a te bűneid.”
Éhezel a békességre? „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja.”
Éhezel az elfogadásra? Én elfogadlak, úgy, ahogy vagy, feltétel nélkül szeretlek.
Éhezel az örök életre? “Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha.”
„Minden lélek az enyém.” (Ez 18,4)„Kész a világ, / Feszült, ünnepi várás / Terjeng felette. / Halotti csend. Csak néha-néha / Sóhajt az Isten Lelke. // Kimérve minden pálya / Megtöltve minden lélek-lámpa, / Ahol csak úr a lét…” (Dsida Jenő: Pünkösdi várakozás) Ki vagyok? Egyáltalán, miféle birtokviszonyban értelmezhető az emberi lélek? Az élet? A vers sorai költői látomásban fogalmazzák meg, hogy minden lélek gazdája a Teremtő, aki szavával világosságot ad a földre. S mi a fényből kapunk fényt. Szeretetből szeretetet. A Forrásból életet, hitet. Pünkösddel a vigasztaló Szentlelket. Kié vagyok? Kinek szolgálok? Kire mutat életem? Ha már tudom, kié vagyok – Istené –, akkor azt is tisztázni tudom, mi az enyém. S ez igen sok földi keserűségtől és függőségtől megment. (Kőháti Dóra)
A természeti ember életéhez nem tartozik hozzá az imádság. Mondogatják ugyan, hogy szenvednie kell annak az embernek, aki nem imádkozik; én nem hiszem. Aki szenved, az az Isten Fia benne, akit nem az étel, hanem az imádság táplál. Amikor az ember felülről született, megszületett benne Isten Fiának az élete és ő vagy táplálja ezt az életet, vagy agyonéhezteti. Imádság útján táplálkozik Isten élete. Az Újszövetségben nem találhatók az imádságra vonatkozó megszokott elképzelések. Mi úgy nézünk az imádságra, mint ami által nyerhetünk valamit magunknak. A Biblia azon a véleményen van, hogy az imádság által magát Istent ismerhetjük meg. “Kérjetek és adatik nektek” (Mt 7,7). Isten előtt állva vagy panaszkodunk, vagy védekezünk, vagy igazoljuk magunkat, vagy közönyösek vagyunk; de nagyon keveset kérünk. Pedig micsoda ragyogó merészséggel állhat elő a gyermek, aki valóban gyermek. Urunk mondja: “Ha olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek …” (Mt 18,3). Kérjetek valamit és Isten megteszi. Adj Jézus Krisztusnak lehetőséget, engedj neki teret; senki sem teszi ezt addig, amíg minden bölcsességének végére nem ért. De ha ide jutott, akkor nem gyávaság imádkoznia; csak ez a lehetősége maradt meg, hogy a Valósággal találkozzék. Állj oda Isten elé kérdéseiddel, amikben csődbe jutott a bölcsességed. Amíg magaddal meg vagy elégedve, nem érzed szükségét, hogy Istentől kérj. Sokkal kevésbé igaz, hogy “az imádság megváltoztatja a dolgokat”, mint az, hogy az imádság megváltoztat engem és én megváltoztatom a dolgokat. Isten úgy rendelkezett, hogy a váltság alapján való imádság által másként látom a dolgokat, mint azelőtt. Nem arról van szó, hogy a dolgokat külsőleg változtatja meg az ima, hanem, hogy az ember belső beállítottságát csodálatosan megváltoztatja.
Ahhoz, hogy életvezetésed sikeres legyen az élet bármely területén, rendelkezned kell a következőkkel: 1) Elkötelezettség. Az igazi vezetők nem adják fel; még akkor sem tudnának kilépni, ha akarnának. Egy illető egyszer azt mondta a lelkipásztorának: „Biztosan nehéz lehet ilyen példamutató életet élni, kezelni mindazt a nyomást, hogy az emberek csak a gyengeség egyetlen jelére várnak, hogy ráugorhassanak önre. Hogy tudja ezt kezelni?” A lelkipásztor mosolyogva megjegyezte: „Sokszor maradok otthon!” Csak Isten ereje tehet képessé arra, hogy kezelni tudd az emberek elvárásait, a nyomást és az utad során felmerülő problémákat. 2) Kreativitás. Homérosz írta: „A nehézségek előcsalogatják a rejtett tehetségeket, amelyek kedvező körülmények között alszanak”. A problémák felszabadítják kreativitásodat. Van egy történet egy farmerről, aki csirkéket tenyésztett, de a földjét gyakran elöntötte az árvíz, és a csirkék elpusztultak. Elkeseredésében ezt mondta a feleségének: „Elegem van; nem tudok másik földet venni, ezt pedig nem tudom eladni. Mit csináljak?” A felesége csendesen ennyit mondott: „Vegyél kacsákat!” A bölcs vezető imádkozik, megoldást keres a problémákra, aztán cselekszik. 3) Együttérzés. Bob Pearce mondta: „Törjék össze a szívemet azok a dolgok, amik Isten szívét összetörik.” Máté feljegyzi: „Amikor látta a sokaságot, megszánta őket” (Máté 9:36). Lelkipásztor, mi az, ami megindít téged? Mi hajt? Tervek kidolgozása? Költségvetés? Nagy tömeg? Légy óvatos; lehet szeretni a tömeget és közben nem szeretni az embereket. Az emberek követelődzők, problémásak, kiszívják az erődet. De ahogy Madeline L’Engle mondta: „Ha törődni fogsz azzal is, ha egy veréb leesik, akkor nem választhatod meg, hogy ki legyen az a veréb.” Tehát mielőtt azt mondod: „Itt vagyok, engem küldj!”, kérdezd meg magadtól: „Meg tudom fizetni az árát?”
János 3. levele 2. versében írja az apostol Gájusnak: “Légy egészséges, amint jó dolga van a lelkednek.” Kérdezd meg magadtól: bennem jó dolga van a lelkemnek? A Lélek a legnagyobb kincsünk! A zsoltáríró a lelkével beszél, és biztatja. A Zsoltár 42,6 szerint van csüggedő, nyugtalankodó lélek. Ismered azt, amikor a lelked emésztődik benned? Vagy amikor eped Isten után? “Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Mt 16,26). Megadsz-e a lelkednek mindent, amire éhezik? Van külső és belső világunk. Voltál már úgy, hogy örült a bensőd? Sajnos, a lelkünk feledékeny lélek. Mennyi minden jót tett már veled Isten, és elfelejtetted. Gondoljunk a tíz bélpoklosra, mind a tízen tudták mondani: Uram, könyörülj rajtunk! És csak egy ment vissza hálát adni. Attól félek, ma egy sem menne vissza. Hol vagy, amikor áldani kellene az Urat, és hálát adni?! Feledékeny lélek! Légy hálás az Úrnak! Mi lenne, ha most azt mondaná: évtizedekig vártam, hogy hálát adj a szemed világáért, hogy hallasz, hogy tudsz járni. Adtál-e már hálát azért, hogy adott Megváltót? Adta a karácsonyi, a nagypénteki ajándékot. Adta az ő Egyszülött Fiát. Tudom, hogy bűnbocsánatot kaptam, hogy megváltott, és van olyan nap, hogy nem köszönöm meg. A mennyei karok, az angyalok, a szeráfok dicsőítik Jézust. Csak a föld hallgat?! A föld, akiért történt, elfelejtkezett?! Mondd most a hálátlan lelkednek: “Áldjad, én lelkem, az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről!”
Dicsőítés, amikor valami nem sikerül, vagy a gyógyulásunk hirtelen megváltozni látszik akkor kezdjük el dicsőíteni az atyát és a Fiút, és megvallani Uram én akkor is nagyon szeretlek. A dicsőítésben rejlő erőt csak az tudja megtapasztalni aki át tudja adni magát a hálaadásnak. Mert minden bajban van hálaadás is, mert mindig lehetne rosszabb is, de ennek az ellentétét kell megvallani. Pl. ha valaki eltörte a lábát, – Uram köszönöm, hogy nem mind a kettő törött el. Ha össze tört a kocsink, -Uram köszönöm, hogy én jól vagyok. De ha nagyon nagy a baj, akkor is tudunk hálát adni: Uram köszönöm, hogy elhívtál és velem vagy, mert nekem van reménységem arra, hogy bajban vagyok ugyan, de a te segítségeddel kijövök abból. A gonosz nem tud mit kezdeni azzal aki nem megijed, elkeseredik, hanem dicsőit. Most már tudjuk, hogy parancsolni is lehet a gonosznak, hogy elkerüljük a bajokat. Aki hálaadással áldozik, az dicsőit engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását.(Zsoltárok 50:23)Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! És megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.(Zsoltárok 50:15) Vigadnak a hívek e dicsőségben, ujjonganak pihenőhelyükön. Szájuk Istent magasztalja, kezükbe kétélű kard van. (Zsoltárok 149:5-6)
Sokak életébe váratlanul betoppantak a válsággal különféle megpróbáltatások. Legtöbben talán nem a hitünk miatt szenvedünk így, de a hívőket sem kerülik el az aggasztó nélkülözések vagy azoknak a fenyegető kilátásai. Aki nemcsak a szükségekkel küzd, hanem a fölvetődő miértekkel is, és nehezen találja a megnyugtató válaszokat, annak segíthet az itt ajánlott út. „Vértezzétek fel magatokat azzal a felismeréssel!” A legtöbbünknek szinte egy teljesen új „tantárgy” ez. Ami ugyanis megvédheti gondolatainkat, azt meg kell tanulni, oda el kell jutni. Esetleges szenvedésünk önmagában lehet, hogy fizikailag távol tart az ilyen aktív bűnöktől, de más módon is vétkezhetünk (lásd hegyi beszéd). A szenvedésünkhöz kapcsolódó új felismerés csak akkor hozza meg a bűntől való elszakadást, ha valóban új gondolkozást munkál ki bennünk. Sürgetővé teszi az Istennek tetsző életet például azzal, hogy mintegy közel hozza az elszámolás idejét. A rendelkezésre álló időmet pedig nem pazarolhatom felelőtlenül bármilyen életre. Vagyis: Vége a réginek! Új kezdődött!
Téves és hamis indítékkal nem lehet építeni, erősíteni Isten népét. Időnként fölbukkannak „irgalmatlan samaritánusok”, aki azt hirdetik magukról, hogy az ő küldetésük a szerintük a gyülekezetet csak gyengítő halott, beteg dolgok, személyek eltakarítása az útból. Nos, az izraeli király tragikus sorsa intsen óvatosságra! Egyrészt mi nem mindig tudjuk megkülönböztetni a „megrepedt nádat” a megkeményedett bottól, és összetörjük a kíméletre szorulót is. Másrészt pontosan azért, mert ilyen „kényes” feladat ítéletet végrehajtani, ezért csak Isten egyértelmű vezetése és megbízása jogosíthat fel a cselekvésre – kegyelmében bízva. Enélkül nagyon könnyen személyes és közösségi tragédiába torkollhat, és véget nem érő „vérengzéssé” válhat a bűnösen könnyelmű vállalkozás. Jelentsen biztatást és intést: Isten figyeli, ismeri életünket, döntéseinket, lépéseinket…
