Ó, titkok titka: A földön ittlent, Belülről nézzen, Mindenki mindent, Szemet és szívet, És harcot és békét!- Áldja meg az Úr, Áldja meg az Úr, A belülről látók Fényességét. (Dsida Jenő) A fásult mindennapok kergetik egymást: elfut egy nap, aztán még egy és még egy… De meddig? Meddig kell még számolgatnom? Meddig kell még szélmalomharcot vívnom az idővel? Az én időm is véges, most mégis siettetem… Kegyetlen feladat a várakozás: lassulnak a napok, egyre csak nyúlnak – egészen a sötétség mélyéig. És lassan én is belefáradok… Meddig még, kérdem egy éberebb pillanatban, meddig tűrjem még a hétköznapok lélekromboló ürességét?! Egyre feszültebben várom a csodát; lássak végre, legyen végre ünnep! De mintha hályog lenne szemeimen: nyitva vannak, de csak foltokat látok, három apró elmosódott fénypontocskát valahol távol. És a világból körülöttem csak pillanatokat tudok megragadni. Egyre inkább erőt vesz rajtam a késztetés, hogy letépjem szemeimről a hályogot, hogy még egy gyertyát gyújtsak, hogy lássak. Vagy rohannék a három távolban táncoló fénypont felé, szemben az idővel, térrel, szemben a Mindenséggel. Hiszen ott lehet valahol, ott a távolban. Csak odáig kellene elérnem. De csak botorkálok a sötétben, keresek valamit vagy valakit, aki segíthetne. Botorkálok egyedül a sötétben, néha átesem valamin, néha belerúgok valakibe… Pedig tudom: ha lehajolnék, le, csak egy kicsit, akkor lehullana a szemeimet fogva tartó hályog, és mindent beragyogna a Fény. És akkor csak ő lesz velem… Atyám, légy velem a várakozás nehéz napjaiban, mikor a sötétben a világosság után kutatok. Ámen.
Hogy állok én hozzá az Isten üzenetéhez? Úgy, mint Cidkijjá? Vagy hagyom, hogy bensőmbe hatolva elvégezze munkáját akkor is, ha fáj? Mikor az Úr akaratát keresem, kész vagyok-e a nullpontra állni, s megtenni Isten akaratát függetlenül attól, hogy mit mond?Bátorodjunk Jeremiás példáján, és legyünk készek Istenre figyelni, benne megerősödni és őt képviselni még akkor is, amikor a bajok jönnek-mennek, barátok is jönnek és elhagynak, gazdasági válság fenyeget, kormányok váltják egymást… Azonban ő az egyedüli biztos pont marad változó világunkban. Nála „nincs változás, vagy változás árnyéka” (Jak 1,17b).
A galaták „esztelen” módon eltértek az igazságtól, levették tekintetüket a keresztről, és a törvényhez fordultak. Pál négy kérdést tesz fel, hogy visszasegítse őket az eredeti igazsághoz, hogy hitéletük rendbe jöjjön. 1. Hogyan kapták a Szentlelket? Hit által, vagy cselekedetek által? Nyilvánvaló, hogy a Szentlélek ajándékát hit által nyerték el. 2. Hogyan szentelődhetnek meg? Csakis a Szentlélek vezetése által, nem a törvény megtartása által. 3. Eddighiába szenvedtek? Mert ha a kegyelemből visszatértek a törvényhez, akkor eddigi szenvedésük hiábavaló volt. 4. Milyen alapon tett Isten csodákat? Hithezvezető hallás által, nem pedig a törvényből (ApCsel 14,3.7–10). A cselekedetek nem feltételei, hanem következményei az üdvösségnek. Egyedül Jézus Krisztus cselekedete által üdvözülhetünk, de ha ezt már hit által elfogadtuk és üdvösséget nyertünk, akkor az meglátszik a cselekedeteinkben is. A hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által (Róm 10,17). Az élő hit cselekedetekben nyilvánul meg (Jak 2,17.22). Az engedelmes igehallgatás egészséges hitéletet eredményez.
Megigazulván ingyen az ő kegyelemből a Krisztus Jézusban való váltság által. (Róma 3: 24) Mert kegyelemből van üdvösségetek hit által: és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez: Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék ( dicsekedjék). (Efézus 2:8-9) A kulcsszó a hit. Egy áldás az ha valaki betegségben megy el, mert van ideje rendezni a dolgait és bocsánatot kérni embertársaitól, közeledni Istenhez az ő kegyelméhez. A világ meg azt mondja arra aki hirtelen hal meg, – szerette az Úr mert nem szenvedett – pedig ez nem így van. Ez is a gonosz becsapása, mert Isten az övéit megigazítás nélkül nem engedi el az életből.
A Szentírás megmutatja, hogy két fő titok munkálkodik a világegyetemben, a kegyesség és a törvénytiprás titka. Vagyis a jó és a rossz, az ellentétek munkálkodnak a világban. Minden teremtett lénynek el kell döntenie melyiket választja, legyen az ember, vagy angyal. Ez a döntés az örökkévaló sorsukat határozza meg.
És valóban ebben az életben nem tudunk bűn mentesen élni, csak lendületlenül igyekszünk helyesen élni. De hát akkor mi lesz velünk? Ki kerül be a menny országába? A gonosz próbál minket kételkedő gondolatokkal elárasztani, de az ige mindenre megadja a választ.
„Ezért nem is szűkölködtök semmilyen kegyelmi ajándékban, várva a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését, aki meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztusnak napján.” (1Kor 1,7-8) Jézus visszajövetelére akkor gondolhatunk egészséges örömmel, ha földi életünk során élünk az ’előtörlesztés’ lehetőségével. Istennek adósai vagyunk, és örökké azok is maradunk, ha nem fogadjuk el, hogy Jézus kezeskedik értünk, hogy egy összegben kifizette tartozásunkat. Lehet az örök törlesztést választani, de tudni kell, hogy annak sohasem lesz vége. Szabad ugyanakkor élni Jézus ajánlatával-ajándékával, és a tehermentes adós nyugalmával várni őt. Ennek a nyugalomnak sem lesz soha vége. (Bálintné Gyöngyi)
“Vegyétek le róla a szennyes ruhákat!” (Zakariás 3,4) Rólunk mondja az Úr, vegyétek le róla. Nekünk kell akarni, de aki leveszi, az mindig az Úr. Rajtunk nem csak egy szennyes ruha van. Az Ef 4,18-tól sorolja az Ige a szennyes ruhákat. Az első ruha az értelmünkről beszél. Le kell vetni a tudatlanságot. A mai világban elveszett az erkölcsi érzék. Nagy nyugalommal adja magát az ember erre a szennyre. Nem neki nyereség ez, hanem a Sátánnak. Ami mindent eltakar, egy nagy köpeny – a hazugság. A Biblia szerint a Sátán a hazugság atyja. “Ám haragudjatok” – ez nem felszólítás. Ha előfordul, “a nap le ne menjen a ti haragotokon. Se pedig az Ördögnek ne adjatok helyet.” Az Ördögnek akkor adok helyet, ha a másik emberről rosszat mondok a háta mögött. Ha azt akarod, hogy igazi karácsonyod legyen, kezdj el vetkőzni. Az Úr segítséget ad. Szolgáinak mondja: “Vegyétek le róla!” Állj az Úr angyala előtt, és kérj segítséget, ha igazán akarsz vetkőzni. Egyetlen parancsot szeretnék mondani: Szeress! Amit csinálsz, nem szeretetből van. A szeretet ellentéte az önzés. A bűn gyökere az önimádatod. Engedd, hogy Isten fejszéje a gyökérre vágjon! “Lásd! Levettem rólad a te álnokságodat, és ünnepi ruhába öltöztetlek téged.” Levette – és hova tette? Jézus magára vette. Te vetkőzöl – Jézus a Gecsemánéban öltözik. Atyám! Ha lehetséges – ne! Te le akarod vetni az átkot – ő fölveszi. “Átkozott minden, aki fán függ” (Gal 3,13,b). Bűneidért függ a tiszta, a Szent. “Én Istenem! Én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Márk 15,34b). Egyvalaki tud rá válaszolni: te meg én. – Énértem, énmiattam. Engedd, hogy az Úr – Fia érdeméért – felöltöztessen tiszta, ünnepi ruhába.
Nem járhatsz közben másokért, ha nem hiszel a megváltás valóságában. Enélkül csak hiábavaló rokonszenvvé alacsonyul másokért való imádságod, és csak közömbösségedet erősíted. A közbenjárásban Isten elé viszed azt a személyt vagy körülményt, ami éppen a szíveden fekszik, amíg az Ő állásfoglalását azok iránt meg nem érted. A közbenjárás azt jelenti, “betöltjük, ami híja van a Krisztus szenvedéseinek” (Kol 1,24). Ezért olyan kevés a közbenjáró. A közbenjárás úgy történik, hogy odaállok az illető helyére. De soha ne akarjam Isten helyét elfoglalni! Mint Isten királyi uralmának munkása vigyázz, hogy lépést tarts mindazzal, amit Isten mond neked az ő valóságáról, másként csődbe kerülsz. Ha túl sokat tudsz, többet, mint amennyit Isten kimért neked, akkor nem tudsz imádkozni. Az emberek állapota annyira lesújtó, hogy nem tudsz áthatolni rajta az isteni valóságba. A mi dolgunk az, hogy végérvényesen kapcsolatban maradjunk Istennel mindenre vonatkozólag; mi pedig kibújunk alóla azáltal, hogy túlzottan tevékenykedünk. Megtesszük a kimutatható dolgokat, de nem akarunk közbenjárni. A közbenjáró imádság az egyetlen, ami nem csal tőrbe, mert benne teljesen nyitva maradunk Isten felé. Nem azért járunk közben, hogy a lelkeket megnyugtassuk. Át kell jutniuk az Istennel való élő közösségbe. Gondolj arra a sok lélekre, akiket Isten az utunkba hozott, mi pedig veszni hagytuk őket. Amikor a megváltás alapján könyörgünk, Isten olyat hoz elő a lelkekben, amit másként nem teremthetne meg, csak a közbenjáró könyörgés által.
Pál azt írja: „ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra” (2Korinthus 4:16). Van egy külső embered: a tested, a személyiséged, a hírneved. És van egy belső embered: a jellemed, a lelked és a szellemed. A külső ember az, amit mindenki lát, a belső embered láthatatlan. A külső emberedre kényszerítően hathatnak más emberek vagy külső erők, de a belső embered mindig szabadon dönthet. A külső embered időleges, a belső embered örök. Tetszik vagy sem, a külső embered „romlik”. Huszonöt éves kortól a csontok elkezdenek kalciumot veszíteni, és törékennyé válnak, a bőröd veszít rugalmasságából és ráncosodik, majd megjelennek az időskori foltok. Ha harmincévesnél idősebb vagy, akkor naponta ezernyi agysejtedet veszíted el, és súlyfelesleg kezd megjelenni úgy középtájon. Körülötted mindenki, aki szintén elmúlt már harminc, a tudtodra akarja adni, hogy megért. Szeretnek, persze, de őszintén szólva, már alig várták. Harcolhatsz ellene, de nem fogsz győzni. Pazarolhatsz időt és pénzt a külsődre, tornáztathatod, éheztetheted, botoxozhatod, feszesítheted, felemelheted, felvarrathatod, barníthatod és öltöztetheted márkás ruhákba, de akkor is az az igazság, hogy: „…mindenik a porból való, és mindenik porrá lesz” (Prédikátor 3:20 Károli). De íme, ami igazán fontos: te magad sohasem fogsz megszűnni létezni. A lelked, a belső embered azt a folyamatot éli át, melynek végén vagy valami hihetetlenül jó, vagy valami elképzelhetetlenül sötét lesz. Ez az, amit Isten lát, amikor rád néz. Ez az, ami számára a legfontosabb. Ezért erőfeszítéseidet a belső emberedre fordítsd!
Vajon – életünk és személyiségünk külső, felületi mázát lehántva – mi lakozik lelkünk mélyén, vágyaink gyökerénél? Bármire vágyunk vagy törekszünk is e földi létben, még ha elérjük vagy kielégítjük is, mindig valami új és újabb hiányérzet fog föllépni szívünkben. Végső soron az Isten iránti, az igazi teljesség iránti elementáris sóvárgásunk a gyökere mindennek. Ha ő maradéktalanul betölt majd minket, akkor már nem vágyunk semmire, hisz benne a teljesség is a miénk lesz. Addig pedig lelkünk várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt! (László Virgil)
A megigazulás nem a törvény cselekedetei, hanem a Jézus Krisztus váltságába vetett hit által történik. „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5,21; lásd még Róm 3,24; Gal 2,16) Tehát bűneinkért, melyeket Krisztus felvitt testében a fára, az Atya őt sújtotta a bűn büntetésével. „Békességünk büntetése rajta van.” (Ézs 53,5) Bennünket pedig Krisztus áldozata által igaznak nyilvánított az Isten. „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (Róm 5,1) A hitből való megigazulás nem szabadít fel szabadosságra, különben Krisztus a bűnt pártfogolná. A Krisztusban való hitből való élet előzménye, hogy „Krisztussal együtt megfeszíttettem” (Gal 2,20). Tehát a régi „én” a kívánságaival együtt halálra ítéltetett a Krisztussal együtt, ezután pedig Krisztus él bennem hit által. Ez az élet Krisztus áldozatára épül, s minden területre kihat. Így várhatom boldog adventi várakozásban hit által a vele való találkozást, amikor hitem beteljesedik!
Jézus érintése felráz szendergésünkből. Felállít és útra indít, mindezt pedig az ismeretlentől vagy bármitől való félelem nélkül. Legalábbis ő ezzel biztat minket. A Krisztus-követés útja a szeretet útja. A szeretet pedig kiűzi a félelmet. Napi elcsendesedésünkkor, amikor Isten a belső szobánkban hozzánk lép, fürödjünk meg éltető szeretetében, és akkor bennünk is növekedni kezd ő maga, aki a szeretet, elűzve lelkünk baljós árnyait és félelmeit. (László Virgil)
Miért van az, hogy Isten szépnek és jónak teremtett világával elégedetlenek vagyunk, s helyette inkább várjuk az új eget, s az új földet? Talán azért, mert íz ígéretes eljövendő nagyobb izgalmat kelt bennünk, mint a jelen valóságos -, ami persze már rég nem az, amit Isten ránk bízott. A paradicsomi állapot – mert így kaptuk meg a Földet a JóIstentől – lassan a múlté. Földünknek csak egy-két szeglete maradt érintetlen, ahová még nem tört be a civilizáció a maga mohóságával, s az emberi bírhatnámság nem rabolta, ki, nem tette tönkre a környezetet. Magyarul: jól elrontottuk azt, amire vigyáznunk kellett volna… Vannak, akik az új eget és új földet itt ezen a Föld nevű bolygón képzelik el, megint mások egy új dimenzióban egy új világot remélnek – az emberi elképzeléseknek se szeri se száma! Az apostol mindenesetre azt mondja, ha várjátok mindezt, akkor igyekezzetek is, hogy Isten ne találjon bennetek kivetnivalót, s feddhetetlenek legyetek! Nos, ezt az állapotot nem érjük el soha, mert akkor ez azt jelentené, hogy tökéletesek lettünk – Isten nélkül is. Emberi egzisztenciák lényege pedig éppen abban áll, hogy felismerjük: Istenre utaltak vagyunk és Őérte, s Őáltala vagyunk, akik vagyunk. Felismerni, hogy az élet nagy futballpályáján nem az a cél, hogy hány gólt lövünk, hanem hogy sportszerűen végigjátszzuk a meccset – kevesek kiváltsága. Akik azonban eljutnak idáig, azok jól tudják: veszíteni is lehet emelt fővel, sőt olykor vesztésre állt helyzetből is – az utolsó pillanatban is, míg meg nem szólal a ‘játszma’ végét jelző síp – nyerni lehet… (Frankó Mátyás)
Úgy érzed, mintha valami hiányozna az életedből? Ide-oda futkosol, egyik helyről a másikra, egyik embertől a másikig, hogy megtaláld? Amíg nem Istent állítod életed központjába, addig olyan ciszternákat vájsz, melyek nem tartják meg a vizet. Mind azt szeretnénk, ha szeretnének minket, és sikeresek lennénk, ezért a munkánkban vagy más emberekben keressük a kielégülést. De ha egy másik embertől vagy a jövedelmünktől várjuk azt, amit csak Isten tud megadni, akkor mindig rosszul fogunk járni. „Átkozott az a férfi, aki emberben bízik… Olyan lesz, mint a bokor a pusztában… Ott tengődik kövek közt a pusztában, a szikes, lakatlan földön. De áldott az a férfi, aki az Úrban bízik… olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyóig ereszti gyökereit, és nem fél, ha eljön a hőség, lombja üde zöld marad. Száraz esztendőben sincs gondja, szüntelenül termi gyümölcsét.” (Jeremiás 17:5-8). A megelégedést nem az adja, ha a „megfelelő emberek” vannak jelen az életedben, több pénzed van, nagyobb tekintélyed, vagy több mindent értél el. A nagyobb ház nem fogja megadni; csak többet kell majd takarítanod. A legújabb autó nem fogja elhozni; csak nagyobb részleteket kell fizetned. A munkahelyi előléptetéssel nem fogod elnyerni; csak még több lesz a stressz és hosszabb a munkaidő. Igen, több pénzt kapsz, de a levonások után, és miután megvetted mindazt, ami ahhoz kell, hogy az új imázsodat fenntartsd, ugyanott fogsz tartani, ahol eddig. Végül egy egész életet úgy fejezel be, hogy csak hiábavalóságot kergettél (ld. Prédikátor 2:11). Salamon azt mondta: „Mindezt hallva a végső tanulság ez: Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait [engedelmeskedj neki és bízz benne]! Erről szól az élet.” (Prédikátor 12:13 CEV). Ő, akit ma keresel, egész idő alatt ott volt, és készen áll arra, hogy találkozzon veled, amikor szükséged van rá. Csak be kell hívnod Őt!
A személyiség a szellemi ember jellemzője, az egyéniség a természeti emberé. Urunkat nem lehet az egyéniségre és a függetlenségre jellemző megállapításokkal leírnunk. Őt csak a személyiség vonásaival nevezhetjük meg: “Én és az Atya egy vagyunk.” A személyiség bele tud merülni a másikba. Csak akkor találsz rá önmagadra, amikor eggyé válsz egy másik személyiséggel. Amikor a szeretet, vagy Isten Szelleme megragad egy embert, mássá alakul, nem ragaszkodik többé független egyéniségéhez. Urunk soha nem használ az egyéniségre vonatkozó kifejezéseket, nem beszél arról, hogy valaki “könyököl”, nem beszél elszigetelt helyzetéről, hanem a személyiségre jellemző dolgokról: “Hogy egyek legyenek, mint mi egy vagyunk.” Ha teljesen kiszolgáltatod Istennek a magadhoz való jogodat, személyiséged igazi volta tüstént egyezik Istennel. Jézus Krisztus felszabadítja a személyiséget, így az egyéniség átváltozik. Az átváltoztató erő a szeretet, személyes odaszentelődés Jézusnak. A szeretet a személyiség túláradása egy másik személyiséggel való közösségben.
Az első, akivel a Sátán beszélt, egy asszony volt – Éva! Egy parancs volt! Nekünk tíz van, és még nagyon sok. Az Ördög ezt az egy parancsot kérdőjelezte meg, és forgatott ki mindent. “Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?” (1Móz 3,1b). Ha az Úr útján jársz, neked semmit nem szabad? Milyen jó, hogy Jósua nem állt szóba a Sátánnal. Elhangzik a mondat: “Dorgáljon meg téged az Úr!” Jósuának nem volt beszélnivalója vele. Jegyezzük meg egy életre, hogy csak az Úrnak van hatalma és joga dorgálni. Amikor az ellenség gúnyolja Izráel Istenét és seregét, a király azt mondja: semmit ne válaszoljatok! És tudnak hallgatni. A Sátán csak beszédbe akar elegyedni veled. Éva ki akarta oktatni a Sátánt, belement a kelepcébe, elkövette a bűnt. Ádám ugyanolyan becsapott volt, és az emberiség issza a levét. Jézusról ámulva olvasom, hogy megdorgálta a gonosz lelket, és az kiment az emberből. Ha ő megszólal, égen, földön és pokolban minden enged. Az Úr magáévá akar tenni. Olyan kedvesen mondja: “Nem tűzből kikapott üszög-é ez?” Beleszülettünk a tűzbe. Lehet, már nagyon összeégetett. Nagy égési sebek vannak az életeden, megfüstölve minden oldalról. Ez a férfi, aki Isten előtt áll, semmi más, mint egy tűzből kikapott üszög. Pedig Izráelnek főpapja. Téged is kikapott. Színe előtt vagy, amikor az Igét olvasod, Lelke hatása alatt. Kikapott, hogy megtisztítson és megvilágosítson. Hogy állsz Isten előtt? Mi az állapotod? Az Úr megdorgálja a Sátánt, hogy magáévá fogadjon egészen.
Elszántan futunk-rohanunk az Élet nagy focipályáján… Kiválóan passzolják nekünk a labdát, s néha lelki szemeink előtt már a hálóban ficánkol a fekete-fehér-pöttyös bőr-gyönyörűség… de aztán mégse! …Kapufa… vagy éppen mellé! Bizony, alig van lehangolóbb a megdolgozott eredménytelenségnél. Keservesen kiábrándító az egyénre, s a kisközösségre nézve egyaránt. Ilyenkor persze vigasztalni próbálnak barátaink: “Hát ilyen az élet! Ez van! Majd legközelebb!” Jól tudjuk, hogy ezeket a közhelyes mondatokat csupa jószándékkal mondják nekünk, de a “lehetett volna”, s a “mégse” közötti feszültség elhomályosítja ilyenkor a gondolatainkat, s még az is megtörténhet, hogy bánatunkban se nem látunk, se nem hallunk… (Frankó Mátyás)
A természet útja felfelé ível Alkotójához, Istenhez. Csak a megújhodott lélek tud ezen a meredek úton a természet öléből a természet Urához felhatolni. (Spurgeon) Sokszor sétálok a gyönyörű hóesésben. Álomszép ilyenkor a természet. Bár hideg van, mégis örömest csatangolok jobbra-balra. Minden annyira szép. Te alkottad mindezt, Uram – gondolom magamban. Olyan felfoghatatlan. Minden idők előtt ő alapozta meg a világot. Nem sajátította ki magának, hanem megajándékozott minket ezernyi szépségével és minden gyümölcsével. Az ő keze formálta otthonunkká, hogy megtaláljuk benne helyünket. Aztán látom a hatalmas gyárkéményeket, melyek ontják a füstöt. Ezt tette az ember – gondolom. Az Úr hatalmat adott a kezébe, és lám, mit tett. Pedig ez a hatalom nemcsak azt jelenti, hogy használhatjuk, hanem azt is, hogy óvnunk és védenünk kell – a saját érdekünkben. Isten, aki mindenek Teremtője, aki mindenek Alkotója, újra és újra helyrehozza az emberi gondatlanságot. Bár sokszor látjuk, hogy mennyire nehéz, ő mindenre képes. Ő az, aki újra és újra visszaadja a természet szépségét, visszatartja a pusztulástól. Hajdan szeretetével ő vetett alapot a Földnek, ma pedig ugyanezzel a szeretettel – amellyel sokszor visszaélünk – tartja meg a világot s benne az embert. Hálát adunk neked, mennyei Atyánk, teremtett világunk kincseiért, és kegyelmedért, amellyel még mindig fenntartod, minden gonoszságunk és nemtörődömségünk ellenére. Segíts, hogy gyermekeidhez méltóan éljünk és munkálkodjunk egész életünkben. Ámen.
Átadom magam:Isten erős vezetésének. Tudom, Isten őrködő szeme rajtam van, füle figyelemmel hallgat, oltalmazó keze fölém borul. Isten szót emel értem: Bölcsessége egyszerű utakon vezet engem, oltalmaz és megvéd hatalmas erejével. (ősi ír áldás) Krisztusom, légy ott, ahol vagyok, ahol megtaláltál, ne engedj el! Maradj velem, járj előttem, bennem élj! Végy körül engem, te légy erőm és oltalmam. Ámen.
A hét végére eljutottunk oda, hogy az áldozatok sokféleségét tanulmányozva nemcsak megállapítani tudjuk, hogy milyen a helyes áldozat és mit vár tőlünk a mi Urunk, hanem készen vagyunk arra, hogy önmagunkat is szánjuk oda az Úrnak élő és szent áldozatul. Ez a legnehezebb. Elméleti fejtegetések, mások tanácsolása viszonylag könnyebb, de most rajtunk van a sor, Isten tőlünk kéri önmagunk odaáldozását. Akkor nehéz ezt megtenni, ha nem éltük még át igazán, hogyan áldozta fel önmagát miérettünk az Úr Jézus Krisztus. Segít az odaszánásban az is, ha tudatosítjuk magunkban, hogy életünk odaszánása az Úrnak nem veszteség, hanem a legnagyobb nyereség. Hiszen olyan Úrnak a szolgálatába állunk, akinek teljes gondja van testünkre-lelkünkre. Ő nem a kihasználásunkra törekszik, mint sok földi munkaadó, vagy mint lelkünk nagy ellensége. Ha nem szánjuk oda magunkat az ő szolgálatára, észrevétlenül is a sátán szolgálatába állunk. Ha magunkat a világhoz szabjuk, annak szokásai szerint élünk, akkor a világgal együtt veszünk el. Ha azonban meghozzuk ezt a döntést, és ehhez hűek maradunk, akkor megtapasztaljuk, hogy nem elveszítjük az életünket, hanem Jézus Krisztusban megtaláljuk igazi értelmét.
A népi vallásosság lényege, hogy egy nép, egy csoport az idők során kialakít magának egy kegyességi gyakorlatot. Az alapja lehetett Isten igéje vagy egy megszentelt életű vezető példája, de ha az utódok már nem azonosulnak annak lelki tartalmával, csupán hagyománytiszteletből végzik azt. Nagyon fontos ösztönzője ennek, hogy mit mondanak majd az emberek, s igazából nem az Isten iránti szeretet motiválja. Péter apostol is beleesett abba a hibába, hogy bár korábban együtt evett a pogányokkal, amikor megérkeztek a zsidó származású atyafiak, egyszeriben fontosak lettek a hagyományok, mert félt a zsidó származású testvérektől. A képmutatásba belesodródott Barnabás is. Mi is könnyen belesodródhatunk hasonló képmutatásba, ha nem vigyázunk. Ez alkalommal Pál apostol volt az ébresztés eszköze, aki vállalta a feddés nem könnyű, de fontos feladatát. Isten igéje arra tanít, hogy legyünk képesek elfogadni az intést, ha kiderül, hogy tudatosság helyett automatizmus vagy emberektől való félelem irányítja kegyességi gyakorlatunkat, de legyünk készek elvégezni az intés feladatát is, ha másokhoz küld az Úr ilyen ébresztő szolgálattal!
Az egyéniség beburkolja a személyes életet. Az egyéniség csupa könyöklés: elválaszt és elszigetel. A gyermek életére jellemző és ott helyén is van, de ha összetévesztjük az egyéniséget a személyiséggel, akkor mindig elszigeteltek maradunk. Az egyéniség: az Isten teremtette magház a személyiség védelmére. El kell törnie, hogy a személyiség előjöhessen belőle és Istennel közösségre juthasson. Az egyéniség csak utánzata a személyiségnek éppúgy, mint ahogy a testi vágy meghamisítása a szeretetnek. Isten a magáénak szánta az emberi természetet, az egyéniség pedig a sajátjává alázza le azt. Az egyéniség jellemző vonása a függetlenség és az önmaga igenlése. Az egyéniség állandó önérvényesítése minden másnál jobban akadályozza szellemi életünket. Azért mondod: “Nem tudok hinni”, mert utadban áll az egyéniséged. Az egyéniség soha sem tud hinni, a személyiség sem tudja hitre segíteni. Figyeld meg magadat, amikor Isten Szelleme munkálkodik benned. Odataszít egyéniséged szélső peremére s itt vagy kimondod: “Nem akarom”, vagy alárendeled magad a Szent Szellemnek, és megtöröd egyéniséged magházát, hogy előtörhessen belőle személyiséged. A Szent Szellem mindig erre szorít téged (Mt 5,23-24): Az a makacs valami, ami benned nem tud kibékülni testvéreddel: az egyéniséged! Isten eggyé akar tenni téged önmagával, de nem teheti ezt meg addig, amíg nem vagy kész odaadni neki a magadhoz való jogodat. “…tagadja meg magát…”, azt a jogát, hogy önálló, független legyen: csak akkor van lehetősége a valódi, az isteni életnek a kibontakozásra.
